Archívum a tavalyi falunapról

A tavalyi magyarföldi falunapról a következő cikk jelent meg a Magyar Építőművészet című folyóiratban:


Fotókiállítás a ,,Suszterjóska Ház”-ban Magyarföldön

,,Felejteném már,
de kis falum lelkembe
mindig visszajár.”

Valahányszor Magyarföldről írok, mindig Issa Kobajasi Jataró hártyavékony haikujával kezdem mondandómat. Az őrségi falucska 36 lakosával, három utcájával, újjáéledő épületeivel és közösségével ugyanis nem hagyja szabadulni az álmokra, vágyakra érzékeny lelkeket. Hogyan kerülhetnek azonban az építészeti diskurzus asztalára a polgármester, Rátóti Zoltán szárnyai alatt dédelgetett törekvések? Éppen az építészet az, amelyben a helység első embere is – talán zsigeri módon – megérzett valami önmagán túlmutató, kultúrát átörökítő, közösségépítő szerepet.

Az idei falunap új élményeket hozott a helyiek csendes életébe: míg a pünkösdi ünnepség egyetlen helyszínen, a felújítás alatt álló, régi pajtaépületben zajlott, augusztus 18-án Magyarföld egyik legszebb házát, az ún. ,,Suszterjóska Ház”-at is megnyitották a látogatók számára Mészáros Anna Rózsa és Samu Kriszta Fanni közös fotókiállításával.
A ház már bő fél éve lakatlanul állt, amikor új tulajdonosa elhatározta, hogy még a felújítás előtt megnyitja kapuit és fotókkal öltözteti fel a falunapra. Aki korábban arra járt, az utcáról csupán a fésűs beépítésben álló, vörös homlokzatú, kódisállásos, öregségében is vonzó épületet láthatta, a kiürített otthont azonban bent mélységes bú lengte körül. A kiállítás előkészítéseképpen a házat fel kellett szabadítani béklyóitól: a padlókról és a falakról felszedték a fullasztó burkolatokat, az enteriőröket pőrére csupaszították, kitakarították, majd a házban talált nemes tárgyakkal finom érzékkel újból felékesítették azokat. Az épület szó szoros értelmében fellélegzett és készen állt arra, hogy a fotóművészek képeiket maguk installálják.
Az unokatestvérpár, Mészáros Anna Rózsa és Samu Kriszta Fanni a fényképezést családi hagyományként örökölte. Bevallásuk szerint hasonlóan éreznek, ám másképp látnak; a fotózást együtt űzik, de képeik világa eltérő. A magyarföldi házban négy helyiségben állították ki műveiket, minden helyiségnek más-más világot szánva.
A konyhában és a világos utcai szobában az Utazgatok, mert utazni élvezet című sorozatukat mutatták be. Az előbbi falaira húsvér emberek, arcok, velejükig hiteles, átélt emberi pillanatok lenyomatai kerültek. Az utóbbiban az utazások során készített elgondolkodtató képek árasztottak valamiféle csendes nyugalmat. A hátsó szobában és az előtérben A zene az kell sorozat valósággal muzsikáló fotográfiái töltötték meg élettel a tereket. Hogy a két hölgy vérében, génjeiben hordozza a fényképezés minden csínját-bínját, nem is kérdés, ám ami ennél is fontosabb, olyan érzékenységet, látásmódot is, amely képeiket kétségbevonhatatlan igazsággal ruházza fel.
És hogy mi a jelentősége egy hamvaiból ébredő házban tartott fotókiállításnak vagy egy közösségi munkában épülő falupajtának? Aki részt vett a megnyitón a reggeli fényben, miközben a Quartett Escualo Piazzola tangóit játszotta, majd a pajtában töltötte a falunapot, tudhatja.
Élet és emberség.

/Mester Borbála cikke a Magyar Építőművészet 2007/5-ös számában/